A világom, avagy a világunk!

... Dante zöld foltokat látott, majd erős fény érte a szemét. Hunyorogva kinyitotta fáradt szemhéjait. Arcához egy ismerős nő hajolt, Kunigunda.

- Jól vagy? - kérdezte a lány.

- Igen, persze.

Kunigunda arcára megkönnyebbült mosoly ült ki. Segített a fiúnak felülnie, megvárta, amíg a fiú teljesen visszanyeri eszméletét, majd mindezek után felemelte jobb kezét, meglendített, és pofán vágta Dante-t.

- Hogy lehetsz ennyire szemét?! - ordította a lány. - Mi a fenét képzelsz magadról, hogy nálam hagyod ezt! 

Kunigunda egy gyűrött, ázott papírt szorongat közbe a kezében. Látszik a papíron, hogy megélt már szebb időszakot is. 

- M-mi... az? - dadogta a fiú meglepetten.

- Ne játszd a hülyét, te idióta!

- Nem értem, miről beszélsz Kun? Egyáltalán, hol vagyok? 

- Hülye! Hülye! Hülye! - kiabálta Kunigunda. - Ne mond, hogy nem emlékszel arra, hogy kirúgtalak a házunkból, aztán utánad jöttem, mert mégis csak aggódtam miattad...

Dante arcán egy halvány, elégedett mosoly jelent meg, győzelemnek érezte, hogy a lány aggódott érte.

- Mellékesen, Mr. védelmező, nem neked kellene rám vigyáznod? - kérdően nézett a még mindig a földön ülő fiúra Kunigunda.

- De,de.. csupán... - Dante se értette mi történt vele. Neki nem szabad elájulnia, hiszen ő nem is ember, legalábbis nem abban a hétköznapi értelemben. Ő Kunigunda követője.

Létezik egy társadalom titokban, az emberi képzelet elől jól elrejtőzve. Ennek a társadalomnak a tagjai azért élnek, hogy a botladozó emberekre vigyázzanak. Nem olyan értelemben vett védelmezők ők, mint a kitalált őrangyalok, hanem ennél jóval bonyolultabb kapcsolatba állnak az "alannyal". Jelen esetben az alany, Kunigunda. Dante a követő... 

Folyt. köv.  

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy nem írtam két napig, csak váratlan események magukkal rántottak, és képtelen voltam a gép elé tiszta fejjel leülni, hogy pár sort begépeljek nektek. Igazán sajnálom!

Cserébe most sok jó gondolatot osztok meg veletek, legalábbis remélem. És ígérem pótolni fogom a lemaradásomat Dante és Kunigunda történetében.

Először is egy többször jól megrágott csontot dobnék elétek, a szerelmet. Mindenki volt már életében szerelmes, vagy lesz. Ez egy olyan periódus az életünkben, amit képtelenek vagyunk elkerülni, egyszerűen csak megtörténik, magával ránt az érzés. De milyen is ez a bizonyos érzés? Mindenkinek más, gondolom én. Ha magam történetét kellene most leírnom, akkor azt mondanám, még nem voltam soha se szerelmes, utólag mindig kiderül, hogy csak képzeltem, bebeszéltem magamnak. Szerintem nem csupán velem fordult elő ez, de akkor egyáltalán létezik az igaz szerelem, az a mindent legyőző szerelem, amit a romantikus könyvekbe olvashatunk, az a bizonyos érzés, ami örökké tart, és ami kettőből egyet kovácsol?! Ennek ellenpéldájára most egy Marquez idézetet másolnék be nektek: 

"A szerelem egy természetellenes érzés, amely arra ítél két ismeretlen embert, hogy szánalmas és egészségtelen módon függjenek egymástól, úgy, hogy minél erősebb a kötelék, annál hamarabb szakad szét."

Talán igaz, hogy természetellenes a szerelem. De, tragédia lenne, ha ezt el is hinnék, sok minden értelmet veszítene az életünkben. A szerelem gyümölcse, mondják, a gyermek. Ne felejtsétek el, hogy ha a szerelem lángja el is aludt, megszokássá, barátsága csillapult az érzés, de gyereketek született, akkor a szerelmetek tovább él a gyermek szívében.

Talán túl sokat engedek meg magamnak tizenhét éves, fiatalkorú létemre. Nem tapasztalatból beszélek, a sok okosság, amit mondok nem is egyediek. A legtöbb szerelmes könyvet az ember kinyitja, ezeket a gondolatokat olvashatja benne. Viszont, amit sajátnak érzek, azaz hogy hinnünk kell a szerelem természetességében. Valószínűleg Marquez se gondolta komolyan, amit mondott, mert akkor nem ismernénk tőle azt a sok csodálatos idézetet, amik az igaz szerelem beteljesüléséről, akár az igaz szerelem sóvárgásáról szólnak. 

A görögök szerint a lelkünk csupán egy fele egy teljes, harmonikus egésznek. A lelkünk másik fele egy másik embernél található, a lelki társunknál. És egész életünkbe, azért csetlünk-botlunk, hogy ezt a bizonyos személyt megismerjük. Megint csak másokat tudok ismételni. Én ebben a mintában hiszek, vagy csupán próbálok... Bárki, aki megtalálta élete párját, a másik felét azt kérem, hogy írjon a bejegyzés alá, hiszen erőt adhat, sok embernek azzal, hogy a reményt életbe tartja. :)

Ha nem Shakespeare az az ember, aki a legjobban meg tudta fogalmazni a szerelmet, akkor senki... tartom én. Most tőle következzen egy gondolat:

"Szivem sziveddel, mondom, olyan egy,

Hogy már a kettő nem két-számba megy:
Egy eskü lánca fűzi kebelünk:
Két kebel, egy hit: összes lételünk."

Személyesen annyit engedjetek meg nekem, hogy én MOST úgy érzem, képtelen vagyok bárkit is úgy szeretni, mint ahogy azt az illető megérdemelné. Egyszerűen megfulladok a gondolattól, hogy a felemet neki kellene adnom, hogy foglalkoznom kellene vele. A szeretete irántam nem kellemes érzés, inkább bosszantó. Hagyjátok, hogy ismét idézettel fejezzem ki magam, mert amit gondolok, azt nálam jóval okosabb, tapasztaltabb emberek szebben leírták, szóval:

Tehát megfulladok. Ne higgyétek, hogy ez nekem jó, mert közbe belehalok az érzéketlenségbe... teljes apátia járja át a testem. Eddig egyszer gondoltam, hogy van valaki, aki nem egy hurok a nyakamon, hanem egy meleg sál, ami megvéd a hideg télben. Tévedni emberi dolog... mint utólag kiderült. Vagyis nem benne csalódtam, hanem magamban... én vagyok selejt.

Egy jó megfogalmazáshoz hűen most összefoglalnék. Tehát a szerelem lehet természetellenes, de mi emberek buták vagyunk, ezért mégis szeretünk. Összetörik a szívünket ezerszer, de elviseljük, hogy legalább egyszer szeressünk igazán. Ha szerencsések vagyunk, a jutalmunk a másik felünk! Azért küzdünk, hogy szeressünk, és hogy minket szeressenek, mert nincs annál jobb érzés ha viszonozzák az érzéseinket. Sose legyünk hűvösek egymás iránt!

Sziasztok, Én

Sziasztok!

A mai napom elég sűrű lesz, tehát nem fogok tudni annyit írni. Ígérem Dante és Kunigunda történetét folytatom majd, és valami gondolat féleséget is adok nektek, csak valószínűleg későn. Elnézéseteket kérem... 

Sziasztok, Én

Honor society - where are you now? Egy hangulatos kis dal, emlékidéző hatása miatt szeretem legjobban. :)

Sziasztok!

"Miért gondolod, hogy más vagy, mint a többiek; egy különleges, magányos kívülálló - amikor csak arról van szó, hogy nem találod a családodat?"

Egy több, mint 7 milliárdos társadalomban elég sokunkkal előfordul, hogy egyedül érezzük magunkat. Vajon ez mitől van? Miért fojt meg minket a társas magány? Talán a társadalommal van a probléma, velünk emberekkel. Lehet rossz a társadalmunk, rosseau-i gondolat "vissza a természethez", azaz vissza az ősközösségbe. Egyértelmű, hogy nem fogok választ kapni az előbb feltett kérdésekre, de remélem elgondolkodtatom az embereket legalább egy picurkát. Tehát adott 7 milliárd ember és körülbelül a fele mégis magányos. A probléma szerintem több dologra visszavezethető, például a társadalomra, az emberek önzőségére, az érthetetlen emberi felfogásunkra. Egyáltalán miért kell nekünk társ? Személy szerint nekem azért kell a közösség, mert megbolondulok egyedül. Ha csak magunk vagyunk, akkor az időnket kitölthetjük pótcselekvésekkel, például tévézés, gépezés stb. De, olykor már minden elfogyott, és olyankor jön az, hogy gondolkodni kezdünk... OH MY GOD!

“Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.”

Az ember akkor a leghülyébb, ha gondolkodik, saját tapasztalatból beszélek. Hirtelen rengeteg összeesküvés elmélet jut eszünkbe, olyan dolgokat képzelünk a semmibe, hogy az felfoghatatlan. Úrrá lesz rajtunk a kétségbeesés, mert felelevenülnek a régen elfojtott emlékek, félelmek. Rettegni kezdünk, és arra várunk, hogy jöjjön valaki, aki megvédjen minket saját magunktól. Elárulok egy nagy titkot, amikor arra várunk, hogy szeressenek, akkor ne feledkezzünk el arról, hogy mindenki erre vágyik. Szóval elég az önsajnálatból! Félreértés ne essék, ezeket a gondolatokat leginkább magamhoz címzem, de örülni fogok, ha más is felismeri benne a hibáit.

Másrészről néha nagyon jól esik egyedül lenni, elbújni a világ elől, hátat fordítani a fertőnek. De, olyankor nem vagyunk egyedül szerintem, vagyis fizikailag igen, de olyankor saját akaratunkból vonulunk el. Azonban, a magányt nem mi akarjuk, de ahhoz is legalább két ember kell. “A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.” Milyen igaz!

Velem is előfordul, hogy nincs kedvem senkihez, semmihez. Elszoktam húzni a függönyt, bezárom a szobám ajtaját, és elfoglalom magam ilyenkor. De, ez az állapot se tartható fent sokáig, ösztönszerűen társaságra kezdek vágyni. A mai világban a remeték már nem léteznek, kevés ember lenne képes a hegy tetejére elvonulni egész életére. Én mindenképpen képtelen lennék.

Volt valaha, hogy menekülni akartatok valami messzi távoli helyre? Vágyódtatok el valaha is? Hagyj kérdezem meg, ti ilyenkor mit csináltok, hogyan hessegetitek el a gondolatot? 

Sophie, remélem jó neked ott messze, és nem vagy magányos. :)

To sum up, nem vagyunk egyedül, a magány csak átmeneti érzés, rajtunk múlik mennyire lesz állandó! Még annyit, lehet te szerinted kívülálló vagy, de szerintem, csak félsz. Ne aggódj, ez egy természetes érzés, én is félek...

Sziasztok, Én

...Apró mosoly jelent meg Kunigunda arcán. Szája körül a bőr megfeszült, a pórusok kitágultak. Öröme nem más, mint maga a szépsége. Gyönyörű szép, hosszú gesztenyebarna haját a tükör előtt fésüli. Gondolataiban nincs kétely, szomorúság, egyszerűen csak a boldogság lakózik benne. Kék fésűje lassan szétválasztja a hajtincseit, a rakoncátlan szálakat a helyükre teszi. Szobája átlagosan lányos; képek a falon, melltartó az ágyra dobva, pár apró "cuki" tárgyacska a polcokon. Hatalmas helyet foglal el a plüssmaci, amit még négyéves korában kapott a szüleitől. Azóta őrizgeti, mert Kunigunda szerint ő a védelmezője. Megóvja minden rossztól, elüldözi a gonoszokat, segít a jóknak, nem utolsó sorban Kunigunda legjobb barátja. Egy plüssmaci? Igen, egy plüssmaci. Hiszen gondoljunk már bele, nem mondja el valószínűleg senkinek se a legféltettebb titkainkat, emellett ha Kunigunda szomorú, hozzá tud bújni. A könnyáztatta időszakban is melegen tartja a lány szívét. Másrészről gyerekesnek is nevezhetjük őt, vagy okosnak, hogy nem felejtette el gyermeki énjét. Fiatalon minden szebb, határtalan fantáziánk nincs még elrontva, boldogok vagyunk egész egyszerűen a semmitől. A gyerekek láthatatlan csodát látnak. Ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy Kunigunda még mindig a haját fésüli.

Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor arra gondol, hogy bárcsak újra mosolygós kisgyerek lehetne a játszótéren. A lányok képzeletükben hercegnők voltak, a fiúk űrhajósok, vagy lovagok, akik megmentik a bajba jutott gyönyörű szép hercegnőket. Majd ahogy telik az idő, a homokvár omladozni kezd, a hercegnek és a hercegnőnek költöznie kell, hiszen kis idővel a váruk összeomlik. Elkezdődik a felejtés, a gyerekek többé nem hisznek a Mikulásban, nem hiszik többé, hogy lovagok, vagy hercegnők. Minden nap egy újabb illúzió rombolódik le, minden nap egy újabb szív roppan össze, mint a dió a diótörő szájában. Keserves embereket gyárt ez a világ. Hitetlenkedés, bizalmatlanság, árulás szövi át a planétát. Pedig minden milyen jól indult...igaz?!

Kunigunda letette a fésűt az asztal szélére, a nyele éppen lelóg róla. Felállt a székéből, dúdolva a ruhásszekrényéhez lépett és kinyitotta. Kivette a kedvenc rózsaszín felsőjét és a fehér nadrágját. Felvette őket, majd tenyerét a zsebébe mélyesztette. Valami papírféleség akadt a kezébe, kihúzta a zsebéből, majd kiegyenesítette. Kunigunda arca olvasás közben eltorzult, a szép mosoly grimasszá változott, a csillogó szempár elfakult. Kecses kezei remegni kezdtek, képtelen tovább olvasni. Összekuporodott a földön, térdét arcához húzta és sírni kezdett. Minden elfeledett emlék támadni kezdte tudatát, minden emlékkép egy halálos golyó Kunigunda lelkének. Hát őt is utolérte...

- Utállak! Utállak teljes szívemből! Gyűlöllek! Pusztulj! - sikította Kunigunda, a hipokrita.

Folyt. köv.

Egyik kedvenc számom. Kérlek titeket, hallgassátok meg... :) Sok igazság van benne rólam.

"Egy rajzfilmben élek együtt veled, látom a fejed felett a kérdőjelet, nem érted miért nem vagy boldog, hiszen itt mindent lehet, ide anyád elől is elrejtheted a fejed felől a kérdőjeled."

 Nyár van, nyár van...

"...De sem a víg madárfütty, sem a tarka

És jószagú ezerféle virág

Nem vett bizony rá semmi nyári dalra

S szedetlen maradt a sok büszke ág..."

Shakespeare 

Sziasztok!

"Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik." Lewis Carroll

Korábban is sokat írtam, és remélem sokat fogok írni még az életemben. Talán már említettem, hogy nekem mit jelent az a szó, hogy írni. Ha nem, akkor most bővebben kifejtem nektek. Amikor írok, olyankor valami furcsa, bizsergető érzést érzek a testemben, tetszik, ahogy az általam kitalált karakterek személyiségüket elnyerik, tetszik, ahogy irányíthatom őket, ha legalább a saját életemet nem tudom.

Sokunknak lehet, hogy az írás egyfajta menekülés, a teremtett világunk mindig szebb, mint a valóvilág, ahol raboskodunk. A szavak hatalmával próbálok/próbálunk kilépni ebből a szürke mindennapokból. Szóljatok rám, ha nem így van!

Emellett az írás segít átlátni érzéseinket, segít kiadni magunkból a felgyülemlett feszültséget, nem utolsó sorban segít nekünk önmagunkká válni. Egyszer egy ember azt mondta nekem, hogy én állandóan szerepeket húzok másokra és magamra is. Ha korábban mondtak volna ilyet nekem, kinevettem volna az illetőt, de akkor ott hirtelen rájöttem, hogy igaza van... Mindannyian csupán megjátsszuk magunkat, nem merünk önmagunk lenni, vagy nem akarunk, de a legborzasztóbb, ha nem tudjuk, kik vagyunk valójában... (Tudom, most is szerepet adok nektek, általánosítok.) Az ilyen esetekben szerintem a hozzánk legközelebb állóknak kellene segítenie, hogy utat mutassanak. Lehet tévedek... lehet egyedül vagyunk igazából...

Az elkövetett hibáimat már nem bánom, ezt tegnap le is írtam, de ti ne kövessétek el az én hibámat, ne csináljatok drámát az életetekből fölöslegesen. Néha mi emberek képesek vagyunk túlzásokba esni, ez rám igazán illik, sokszor előfordul, hogy egy apró, jelentéktelen ügyből az Empire State Building-nél is nagyobb fesztivált kavarok. Sose voltam egyszerű ember, mindig próbálok a dolgok mögé látni, magyarázatot keresni, mikor nem kellene, vagy nem lehetséges... "Nem tudsz mindent megmagyarázni."- Mondták többször az ismerőseim. Nem hittem nekik, de most se hiszek ebben, képtelenség, hogy vannak dolgok, amik megmagyarázhatatlanok, ha kell hiszek a buddhizmusban, vagy akár az iszlámban, de szükségem van magyarázatra... Ahogy Dante a történetemben, én is mindig a miértre keresem a választ. ERROR: Identitás zavar

Az élet tragédiája szerintem, hogy nem tudjuk megírni saját sorsunkat. A mondás szerint, mindenki saját sorsának kovácsa. Sokáig úgy gondoltam, hogy ez igaz, de nem. Azóta hamis ez az állítás, amióta az ember társaslény. Egy társadalomban, egy országban, egy városban, egy közösségben lehetetlen minden behatást elkerülni. Továbbá a sorshoz szerencse is kell, a véletlen bábjai vagyunk, úgy éljük le mindennapjainkat, hogy bármelyik pillanatban a véletlen közbe szólhat. Akik közelebbről ismernek, azok tudják, hogy most hazudtoltam meg magamat, hiszen mindig azt mondom, hogy mégpedig véletlenek nincsenek. Azok tudomására szeretném hozni, hogy ezt én sose gondoltam így, vagyis nem akartam egész egyszerűen bevallani magamnak, könnyebb a hazugságban élni, mint beismerni a fájó igazságot. 

Minden embernek van élethazugsága. Tisztába vagyunk ezzel a modern irodalom kezdetétől, az egyik legnagyobb képviselője Ibsen. Most te, aki olvasod a bejegyzésemet, gondolkodj el azon, hogy mi a te élethazugságod. Bármennyire töröd a fejed, nem hiszem, hogy azonnal beugrik, mert majd egyszer kegyetlenül fog előtörni belőled, lerombolva minden szépet benned. Én se tudom, mi az élethazugságom, de biztos vagyok benne, hogy van, és talán nem is egy, hanem több...

Valószínűnek tartom, hogy mindenkinek jobb, ha leéli életét anélkül, hogy megvilágosodna. Agatha Chrsitie (Mary Westmacott) egyik lélektani regénye, a Távol telt tőled tavaszom épp egy nőről szól, aki a sivatagban eltöltött magányban ráébred a hazugságára, majd hazaér családjához, és meggyőzi magát ismét a hazugságáról... Ez történik velünk, már majdnem rájövünk az igazságra, amikor hirtelen a megszokás miatt elhessegetjük a fejünkből. Agatha Christie: Távol telt tőled tavaszom utolsó sora: De adja Isten, hogy ezt sose tudd meg... 

Bárcsak a történetem írója, szerkesztője, korrektora lehetnék...

A témától talán egy picurkát megint eltértem a végére, de ezek a gondolatok keringenek most bennem. Véletlenek igenis léteznek, élethazugságaink szintén vannak, és csupán beszélő tárgyak vagyunk a világban. 

Beismerem, sokat tévedtem az életben... sajnálom.

Sziasztok, Én

 ... Szomorúan sétál a Hold által halványan bevilágított járdán. Teste erőtlen. Árnyéka húzta csupán előre Dante-t. Hol lábai összeakadnak, másutt dülöngélve a járdaszegélyre lép, ekkor fejét megrázva, gondolatait kiürítve visszatér a járda közepére. Az utca halott, egy hazug lélek se jár ott, ahol a szomorú fiú esdekel. Dante a szemeit a kőre szegezte, számolja magában a hosszú, elnyúlt másodperceket. Közben jobb kezével kék pólóját gyűri, pont ott, ahol a szíve dobog a testében. A póló is szenved, ráncokba tör ki rajta a fájdalom, szabása eltévelyedett, felismeretlen barázdák jelentek meg rajta. Elképzelhetetlen erővel szorítja, hiszen tudja, nem szabad elengednie. Ez az utolsó esélye, hogy ne veszítse el lélekjelenlétét. Kapaszkodik, ahogy a szerencsétlen ember kapaszkodna a szakadék szélén, hogy le ne essen.  Lábait továbbá is ügyefogyottan pakolja maga elé, megállnia se lehet, az egyenlő lenne magával a feladással.

Vajon miért fáj ennyire neki? Vajon miért... miért... miért... Ütemesen kalapál fejében ez az apró szócska, miért. Csupán a kétségbeesés hangját hallja magában. Minden lépésével a pokol felé közeledik, a saját, privát, bérelt poklába. Ez a pokol nem más, mint a kétségbeesése. Dante elfelejtett szeretni. Hogy lehet azt elfelejteni? - Kérdeznék az emberek. - Könnyedén. - Hallanák a választ magukban.

A világon nem ő az egyedüli, aki pólóját szorongatva sétál az utcán, mindannyian a pólónkat rángatjuk, a lelkünk pólóját. Minden egyes düh, kétségbeesés, szomorúság, fájdalom, keserűség, csalódás, árulás csak egy ránc a lelkünk egykor sima felületén. Életünk során arra törekszünk, hogy ránctalanul tartsuk lelkünket, óvjuk mind attól, ami fájdalmat okozhatna nekünk. Ez sajnos nem elég, hiszen a környezeti hatásokat nem befolyásolhatjuk. A lelkünk szép lassan gyűrődni kezd, majd tovább és tovább, amíg felismerhetetlen állapotba nem kerül. A megoldás egyszerűbb, mint ahogy azt mi hinnénk, a szeretet képes kivasalni lelkünk ráncait, képes lenne.

A Hold köré felhők gyülekeztek. Dante arcán izzadságcseppek jelentek meg. Bátran kapaszkodik, de vajon meddig bírja még ki? Hirtelen megállt, a földre térdelt, de a pólóját még mindig nem engedte el. Becsukta két szemét, elhallgattatta fejében a kalapáló poklot. Jobb ökle váratlanul engedett a szorításából, majd elszakadt a pólótól. Dante minden erejét összeszedve futni kezdett. Kapkodja egymás után a lábait, élvezi, ahogy a meginduló levegő az arcához simul, lemossa az izzadságot homlokáról. Elsuhanó lélekként szalad el minden pislákoló utcaláma alatt. Fényük megvilágítja a reménytelen mosolyt az arcán, amit inkább grimasznak hívnék, mint hogy őszinte mosolynak. Dante teste megfeszül minden karnyújtásnál, izmai ellenkeznek. Agya kiáltotta "Állj meg, te bolond! Nincs hova futnod."

Hát nem is volt neki. Céltalanul indult el, ez okozta a vesztét. Hiszen az esztelen menekülés nem megoldás, a baljós árnyak mindig utolérnek. Dante elvesztette lélekjelenlétét, a földre hullott, feje tompán koppant a hideg aszfalton. Az árnyak játékává lett...

Folyt. köv.